Alexander Damien Granger

Becenév; Damien, a barátaimnak pedig…miféle barátok?
Születési hely/idő; 1992.02.02, Manhattan, házszám- és percpontosságban is érdekel?
Kor; Kereken húsz éve élek.
Foglalkozás; Igazság szerint ez is, az is, mindenhez értek egy kicsit…Vagy ha a puszta tényekre hagyatkozunk, gyakornok orvosként ismernek a legtöbben, ám egyes körökben – amelyeknek a létezéséről nem is tudnak – ópiumcsempész vagyok.
Csoport; Egyesek szerint a gerinctelenekébe, belátásom alapján ember…egyszerű ember.
Elem; Elem? Tölthető, vagy sima?
Párkapcsolat; Jajj, szinte kacagásra kényszerít ez a kérdés. Ugyan mégis mit gondolsz?
Célom az életben; Szeretem a veszélyes dolgokat, amikor az adrenalin az egekben van. Fegyverek, erőszak vagy egy szimpla diákcsíny – nyitott vagyok bármire.
Az alkohol mámor. Az alkoholmámor mámor. Ezt kell magyarázni?
A dolgok végtelenségig elemzése, nem ritkán túlbonyolítása. Hisz, mint Douglas Adams is mondta: „Nincs olyan egyszerű probléma, ami megoldhatatlanná ne lenne fejleszthető.” Vagy valami ilyesmi…
Nem tudom, ez erősségnek számít-e, de különleges érzékem van arra, hogyan menjek az emberek idegeire. Komolyan, roppant idegesítő vagyok, ha kell.
Szerény véleményem szerint a világon én tudok a leggyorsabban pipát gyújtani. Sőt, sok más dologban is roppant gyors vagyok – de csak ahol kell.
Hazudni bűn. De azért nem árt, ha értesz hozzá.

Rémálmom; A macskák – úgy értem, közönséges házimacskák – mindig is előszeretettel vívták ki irányomban a kibaszott nagy ellenszenvet.
És ha jobban belegondolok, a kutyák, a galambok és a rágcsálók is ezt teszik.
Sőt, nincs is olyan állat, amit kifejezetten kedvelnék. Leszámítva a mókusokat. De azt meg utálom, hogy csak a mókusokat szeretem.
Egy hároméves bealáz a rajztudásával. A pálcikaember is kihívást jelent számomra.
A nők szerint nem tudom, hogyan kell a nőkkel bánni. A férfiak szerint se. Én azért még reménykedek.
Rohadt mód fájhat, ha valaki hátba támad. Az ilyeneken nem rugdosom magam túl egyhamar.
Különleges ismertető jel; Igazából, a tőrjeim, de ha nem nyúlsz hozzám nem veszed észre…vagy a negatív kisugárzás annak számít?



A legunalmasabb dolog, amit el tudok képzelni, hogy magamról, de úgy a szó szoros értelmében az emberről kell, meséljek, aki vagyok. Igen, tudjuk mind, két kéz, két láb, ostoba fej, ami a törzsön nyugszik. Az anatómia mérhetetlenül unalmas, lassan elcsépelt leírása. És te most erre lennél kíváncsi? Vagy rám? No jó, légy boldog, és lássuk csak… magas, nagyon magas vagyok. Nagytömegből kétségtelen kitűnök azzal a tíz centi híján két méterrel, amire megnőttem. Aki szemfüles, észreveszi, a legérdekesebb rajtam mégsem az, hogy a földtől mégis mennyire van fejem búbja, inkább, hogy mennyire kétdimenziós egy figura vagyok. Mert van magasságom, szélességem, de vastagságom… Nos, az nem igazán. Egyesek szerint betegesen sovány vagyok, átütnek a bőrömön csontjaim, ereim – nem tudom, mit szólhatnék ehhez hozzá. Nyílván elférne rajtam pár kiló. Szóval másoknak valószínűleg igaza van, arról nem is beszélve, a szemeim is elég beesettek, karikásak, sötétek, íriszem zöldes színe ezt meg… hát, hogyan fejezzem ki magam? Olykor durva látvány vagyok.
Amúgy szabadnapjaimon kivétel nélkül farmerban látsz, precíznek tűnő, ám mérhetetlenül hanyag technikával összetúrt frizurával, és időjárástól függően pólóban, pulóverben… ahogy tetszik. Ahogy nekem tetszik. De kiöltözni nem szeretek és sejtelmem sincs, miért lényeges neked ez az információ.



Néha úgy érzem, katasztrofális egy alak vagyok. Máskor ezt nem csak érzem, hanem határozottan biztos is vagyok benne. Valahogy nehezen megy egyes helyzetekben feloldódni. Nem, nem egyesben, az összesben. Állandóan valami bajom van, ideges típus vagyok. Tudom, rohadt nagy paradoxonnak tűnik, de ezzel szemben az emberekkel mégis jól kijövök. Nem okoz problémát megbízni idegenekben, de amilyen könnyen jön ez a bizalom, olyannyira könnyű elveszíteni is.
Állítólag az optimizmus jó dolog. Én optimista vagyok, bár nem sok okom van rá. Sosem jött be, de nem tudom megunni – vagy legalábbis képtelen vagyok húsz év után is leszokni róla – hogy a dolgok pozitív oldalát figyeljem. Fura, nem?
Nem hiszem, hogy valaha is megváltom a világot. Nem vagyok bátor, nem vagyok hős, nem vagyok valaki, és nem vagyok senki. Nem vagyok vicces, nem vagyok komoly, nem vagyok okos, és nem vagyok olyan, aki elvárja, hogy minden úgy menjen, ahogy eltervezte. Nem várom a holnapot, nekem mindig a holnapután kell. Nem szeretek reggel felkelni, nem szoktam este lefeküdni. Te talán kitartó vagy, én nem. Neked talán vannak terveid, vannak céljaid, de nekem különösebben nincsenek. Én így boldog vagyok, sőt, majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy e nélkül is boldog lennék. Vagy ha nem is, hát elhitetném magammal. Mondhatod erre, hogy gyerekes vagyok, szerintem még egyet is értenék veled. Félek attól, hogy felnőtt legyek, hogy igazán felnőttként viselkedjek, hogy úgy gondolkodjak. Ez olyan nagy baj lenne?



Ópium. Az emberiség történetében a legrégebb óta használt fájdalomcsillapító. Nyugtató hatású, egy regényben olvastam anno, hogy altatóként használták. Egyébként gyógyszer mivolta mellett egy fajta narkotikum, a neve olyasmit jelent, hogy a „mák nedve”. Tartós szedése lelki és testi összeomlást eredményez. Hatóanyaga a morfium.

Bárki láthatja, hogy hogyan nézel ki, ez a legnyilvánvalóbb dolog. Egy test, rajta kezek és lábak, a szíved, ami ütemesen ver, még álmodban is.
De a látszat – mint a mondás is tartja - nem mindig a teljes valóság.
Nekem például van agyam, ez kevésbé látható - normális körülmények között -, de nagyon valós, még ha nem is hiszed. Nem láthatod, nem érintheted, nem centizheted. Viszont legtöbbször tele van nagy reményekkel és még nagyobb álmokkal. És ezekből rendszerint semmi sem lesz…
Azt hiszed, láttál már engem? Azt hiszed, megmondod a nevem? Nem azt állítom, hogy tévedsz, csupán érdekel, mennyit kell, rólam tudj, hogy azt mondhasd: ismersz. És úgy alapból, mikortól nevezel valakit ismerősnek? Vegyünk példának most engem. Mire lennél kíváncsi; a titkaimra, a családomra, esetleg, hogy milyen zenét hallgatok, mit teszek, mikor szomorú vagyok? Honnan indultam, hol vagyok most, és hogy innen hová igyekszek… Béna kérdések lennének, azt azért ismerjük csak el egymás között. Illetve, nem is a kérdésekkel van gond, hanem inkább a válaszokkal. Vagy nincsenek meg, vagy nem léteznek, vagy éppenséggel már annyiszor elmondták őket, hogy azt képtelenség érdekesen tálalni.
A legnagyobb baj mégis csak az, azt hiszem, hogyha én most töviről hegyire elmesélném az eddigi életemet, akkor az igen kevés forgatókönyvírót ihletne meg. A nyálad a kispárnára folyna, miközben szép csöndesen elaludnál a mesémen, bennem meg felvetődne a gondolat, hogy mégis mikor lett belőlem ilyen szerencsétlenül nevetséges pofa, ennyire szerencsétlenül szánalmas alakokkal körbevéve.
Nem gondolod?
Többet annál nem nagyon érek, mint amit kinézel belőlem. Mégis hiszem, hogy van egy pont az életben, a megtorpanások pontja. Mikor magad elé nézel, és azt kérdezed: ezt meg mivel érdemeltem ki? És mivel, ó valaki mondja már el, hogy mivel, mert én azt hiszem, összezavarodtam. Nem értek dolgokat.

Farkasszemet nézek egy csővel. A cső egy pisztolyhoz tartozik, a pisztoly túl felén meg egy sebhelyes arcú ember lesi rezzenéstelen ábrázattal arcom változásait. Ha megmozdulok, lelő. Ha nem teszek valamit, szintén. Pech. Hogy hogyan jut idáig az ember? Erre nincs normális szó, ez azt hiszem, szimplán egy életérzés, vagy valami fura folyamat, amit jobban is ki tudnék neked fejteni, ha nem kötné le minden figyelmemet, hogy véletlenül se moccanjak meg.
- Tehát vegyük át újra. Arról volt szó, fél kilót kapok máig. Így volt? – morogja rám a sebhelyes arcú. A hangja… hát öhm, én elég érzékeny vagyok a hangokra, úgy értem a zene, a basszus… nekem valahogy úgy tűnik, beremeg, amit mond. Dühtől? Félelemtől? Ó, ugyan, egyedül én félek ebben a szobában. Kicsit naiv dolog lenne azt gondolni, hogy ez másként lehet. Nyelek egyet, majd torkomat köszörülöm, ám beszélni nem megy, ezért lassan, cseppet sem határozottan biccentek. Csak ekkor tűnik fel, hogy apró, szemtelen kis izzadságcseppek duzzadnak a homlokomon.
- Akkor Damien ha szépen kérlek, meg tudnád mondani, mégis hol a kénköves pokolban van, amit kértem tőled? He? Vagy olyan nagy dolog volt ez? He? – lassú szavak hagyják el ajkait, kezdetben kedélyes is, ám szövege végén mégis inkább ingerültté válik… Nem éppen megnyugtató. Egy csepp veríték a homlokomtól az orrom felé kezd csorogni. Ösztönösen hátrébb lépek, csak később jövök rá, hogy pont ezt nem akartam tenni. Egy kattanás hallatszik, ahogy a fegyvert kibiztosítod. Az ujját a ravaszra csúsztatta.
Magamtól is tudom, nem kell, hogy ezt most külön mondd, nem vagyok teljesen normális. Szerintem ez anyám és apám miatt van. Amikor még kisebb voltam, mindig azt mondták, bármire képes vagyok, csak akarnom kell. Ha meg mégis elbuknék, kezdjem elölről. Ez mind jó. Pompás szlogen, egészen jó. Csak egy idő után elkezdtem gondolkodni, hogy a biciklizés megtanulásán kívül hol lehet ezt az elméletet hasznosítani… Világ életemben itt éltem Bűntanyán, itt születtem, itt jártam iskolába is. És ha szüleim sorsát veszem alapul, valószínűleg itt is fogok meghalni… Emlékszem, régen a szomszédunkban élt egy öreg házaspár: James Spungent és a felesége Mary Spudgent. Kilenc-tízéves koromban James szívelégtelenség – vagy kéthétnyi kórházi kaja fogyasztása – miatt meghalt.
A felesége, Mary éveken keresztül, sőt a mai napig fekete ruhában jár, korábban gyakran sírt emberek előtt, és valahogy mindig olyan szomorú még most is. És, azt hiszem, ez volt az, ami végül rávezetett arra, hogy apám egy tévedésre akarta alapozni az életfilozófiámat.
Mary Spudgent a múlt hónapban töltötte be a hatvanhatodik életévét. A férje halála már vagy tíz éves esemény, viszont ha bármikor, bárki oda áll ez alatt a tíz év alatt elé és azt mondja neki, hogy: „hagyja ezt az idióta, elcsépelt gyász ceremóniát és kezdjen el újra élni! Ne adja fel, hisz oly sok nyugdíjas él még ezen a világon, akinek bearanyozhatná élete alkonyát…” nos, akkor mást kizárt, hogy elért volna azon kívül, hogy az özvegy Spungent az összes létező szent nevét fennhangon ordítva az illetőre uszította volna a háznál lévő három kutyát. Röviden taglalva, a szüleim tévedtek. Ha mindent újra próbálsz, addig, amíg nem sikerül, lehet, hogy erősebb leszel, okosabb, vagy ügyesebb, de egy dolog mindig ott fog lebegni előtted: nem hagyhatod abba, csak ha sikerül.
Nekem ez most talán a nem sikerül-kategória. Engem itt most le fognak lőni, mint egy veszett állatot. Érdemes még újra kezdeni? Tanulhatnék. Sokat. Jót. Hasznosat. Orvosnak készülök. Bírom a vért, bírom, ha látom, hogy valaki szenved, és még inkább bírom, sőt imádom, ha tudom, hogy hogyan tudok rajta segíteni. Mi szépíteni való van? Klassz ez. És ez a pályám egészen szépen is ívelt fölfelé, mindaddig, míg néhány hónappal ezelőtt rá nem jöttem, pár nehézéletűnek nem is rossz dolog egy receptre kapható szert megszerezni…
Majd jön az egyik dolog a másik után, egy-két kisstílű véletlen, néhány lebukás és mire észbe kapsz fél lábbal kinn vagy az orvosiról, a képedbe meg egy pisztolyt nyomnak. Beígérted az ópiumot. De nem hoztad. Ez baj. Végzetes baj.
Hangos dörrenés. Egy fegyver elsül. Összerezzenek, várom a fájdalmat, de nem. Nem érzek semmit. A fegyverről a sebhelyesre nézek. Kigubbadó szemekkel mered előre, az ajkai elnyílnak egymástól, szája szélén vér csordul ki. A következő pillanatban a földön terül el.
- Szívesen. – egy borízű hang szól a háttérben. Felkapom a fejem, de csak egy sziluettet veszek ki, ahogy az ajtófélfát támasztja a bejáratban. – De nem kell köszönni, úgyis tartozott nekem. Csak annyit kérek, takarítsad fel. Hálának ez is megteszi. – jobb kezét a kalapjához emeli, majd sarkon fordul. Különös – csak ennyi fut át a fejemben, ahogy a lábam előtt heverő hullára nézek. Úgy emlékszem, ilyenkor szokás mégis csak újrakezdeni. Hullazsák, tisztítószer - de fel is boncolhatnám. És akkor ideje leporolni az anatómia tankönyvet is…