Luna Rose Moon

Becenév; Luna, Lu, Rose, Rosie
Születési hely/idő; Anglia, egy London melletti kisvárosban; 1988. január 13.
Kor; 24
Foglalkozás; civilben bármilyen alkalmi munkát elvállalok, egyébként meg leginkább a boszorkányvadászathoz értek
Csoport; boszorkányvadász
Elem; nincs, boszivadász vagyok
Párkapcsolat; vadász vagyok, nincs időm pasizni, és egyébként sincs szükségem rájuk
Célom az életben; megölni a bátyámat
Rémálmom; megtalálom a bátyámat, de a testvéri szeretet miatt nem tudom megölni
Különleges ismertető jel; van egy tőröm, amit mindenhova magammal viszek, ezt a csuklómra is rátetováltattam, hogy mindig tudjam mi a célom az életben



Igazi kaméleon vagyok, bármikor képes vagyok beleolvadni a környezetembe, ha nem történik ez a szörnyű tragédia a családomban, most biztos, hogy színésznő lennék, de nem vagyok. Az iskolát elkezdtem így sok trükköt megtanítottak, jóban voltam a felsőbb évesekkel. Elmondták, hogyan kell némi sminkkel és egy jó frizurával tíz éveket öregedni, vagy akár csak kettőt, ha arra van szükséged. Fiatalabbnak nézek ki mint 25 így akár még gimnazistának is el tudom adni magam. Ha éppen nincsen szükség beolvadó képességeimre hosszú barna hajamat kibontom, szürke szemem köré is csak egy vékony fekete vonalat húzok. Ruhából pedig ilyenkor a farmer, póló, tornacipő kombinációt tudom elviselni. Ez a fajta ízlésem soha nem akadályozott a dolgomban, ha arról van szó nagyon szívesen bújok estélyibe a nyakamat kitörni 10 centis cipősarkakon.


Goromba vagyok, és kicsit talán állandó cinikus is, a pesszimizmus sem áll messze tőlem. Valamit nagyon akarnom kell, hogy csöpögjek, mint egy mézes kanál. Távol áll tőlem ez a stílus. Többször jár el előbb a kezem, mint a szám, és emiatt kerültem is már bajba. Nem verekszem gyakran, sőt érzékeny sem vagyok, de ha nagyon elegem lesz valakiből, akkor nem kezdek el gondolkodni, hogy megüssem-e vagy hagyjam. Erről próbálok leszokni, hisz egy forrófejű boszorkányvadász nem a legjobb kombináció. Az élet megedzett, már rég nem húzom fel magam piti dolgokon, és nem sértődök meg, ha valaki beszól. Egy dolog van, amivel ki lehet kergetni a világból, ha valaki a megmentőm, a lovagom akar lenni. Köszönöm szépen megmentem és saját magamat. Nem vagyok én árvagyerek, akit védeni kell az esőtől, meg a széltől. Ha valakinek valami baja van, velem az forduljon, hozzám nincs szükségem nekem testőrségre. Igazság szerint barátaim sincsenek, csak bajtársaim, már régen nem ismerek olyan embert, akinek szívesen elregélném a gondjaimat, mostanában, valahogy megvagyok magam is.



Mikor megszülettem, minden tökéletes volt, egészen addig a bizonyos napig…
Születésem napjától fogva hercegnő voltam, mármint igazi. Az a koronás, báli ruhás fajta. Volt, vagyis sajnos még mindig van egy bátyám. Tökéletes volt az életünk Angliában, egy London melletti kis falucska, tökéletes kúriájában. Londonba jártunk egy elit iskolába, sok barátunk volt. Nem voltam sznob, sem pedig egoista. Csak a szüleim gazdagok voltak és a rangunk is megvolt az élethez. Volt azonban a családunknak egy nagy titka, generációk óta boszorkányok. Az a kristály és kör nélkül is képes varázsolni fajta, éppen ezért soha nem engedték a bátyámnak, hogy használj az erejét, ez egy átok volt ránk nézve. Vagyis csak rájuk nézve, mert valahogy én kimaradtam a szórásból, és egyszerű földi halandóként jöttem a világra.
Tudtam, hogy titokban a bátyám néha bemegy a könyvtárba és csak azért is próbálgatja a hatalmát. Tetszett neki, ő nem olyan, mint én. Ő sznob és egoista, emellett pedig hatalommániás. Szerette a suliban a titokzatos erejével sakkban tartani az alsóbb éveseket. Semmi célja nem volt ezzel, csak szerette a rettegést a szemükben látni, miközben épp azt ecseteli, hogy mivé fogja változtatni őket. Igen ezeket is tudom, méghozzá tőle. Nem tudom miért, de engem szeretett, nekem minding mindent elmondott, én is szerettem őt minden hibájával együtt, de ez mára már megváltozott.
14 éves voltam, amikor egy éjszaka bejött hozzám, hogy menjek vele a könyvtárunkba. Talált valami fura varázsigét, amit nem ért. Ő ekkor 16 volt, de én mindig jobb voltam idegen nyelvekben, már nem emlékszem, hogy milyen nyelven volt, de én sem értettem, csak két szót: felszabadítani és erő.
Kedves testvérem erre persze rögtön ráharapott, és megkért segítsek az összetevők megkeresésében. Megtettem, fiatal voltam, naiv és imádattal néztem fel a nálam 2 évvel idősebb lassan férfira. Mindent segítettem neki előkészíteni, amihez nem kellett varázslat, utána pedig elküldött aludni, mindig ezt csinálta. A segítségemet kérte, utána pedig elzavart, hogy ha valami rosszul sül el engem ne büntessenek. Hát most nagyon rosszul sült el.
Ma már tudom mi volt a szöveg: „A körülötted élő boszorkányok megölésével hatalmas erőt szabadíthatsz fel, ezzel a varázsigével nem kell barbár módszerekkel végezned velük. Messziről, tisztán kaphatod meg az energiákat.”
A mai napig dühös vagyok magamra, amiért nem mondtam neki, hogy várjon még pár napot arra, hogy megfejtsem a szöveget.
Reggelre a szüleink meghaltak, ő pedig se szó se beszéd elmenekült. Egy hét múlva jöttek ki megnézni, hogy miért nem járunk iskolába és miért nem veszi fel senki a telefont. Ekkor találtak meg engem az ágyam alatt kuporogva, és a halott szüleimet. Mivel a testvérem, valamit el is rontott a varázslatban sikerült az egész rokonságot kiirtania, így most hatalmas erőkkel rohangál a világba.
Én örököltem az összes pénzt, de ettől még árvaházba dugtak és pszichológushoz járattak. Nem mondtam semmit egyik agykurkásznak sem. Amikor rájöttek, hogy egyedül a színjátszás tesz boldoggá, minden szabadidőmet a színházban töltöttem. Mikor betöltöttem a tizennyolcat kimenekültem az árvaházból. Egy ideig képzőművészeti iskolába jártam, de aztán a bosszú kezdett el emésztgetni és véletlen a fülembe jutott, hogy egy nagy csapat boszorkányvadász mászkál Londonban. Megkerestem őket, és beálltam közéjük. Azóta velük vadászok és most azt a fülest kaptam, hogy a bátyám Chance Harborban van. Jöttem megölni őt.