Parkoló

...

Angel and Rose

Minthogy előadtam a nagy menő gimnazistát, így kénytelen voltam társasági életet is élni. A legnagyobb rossz a házibuli lett volna, éppen ezért nyúltam a hihetetlenül szigorú szülő kártyához. Így leszálltak rólam, és nem kellett ott lennem a bulikba, a sok részeg gimis között, csak amikor kedvem tartotta.
Ma nem volt kedvem a bulihoz, de péntek délután lévén valamit kezdenem kellett magammal, hogy ne higgyenek teljesen marslakónak. Azt hiszem így is éppen eléggé furcsának tartottak, de népszerűbb voltam én annál, minthogy bárki is a szemembe mondja, ha valami szerinte nem stimmelt velem.
Éppen megálltam a Boathouse parkolójában, amikor rossz érzés fogott el. Nem voltam boszorkány, de ettől még nekem is voltak megérzéseim. Ráadásul valami defekt miatt, meg hogy a fél életemet boszik között töltöttem valamiféle hatodik érzék kötött a kis dögökhöz. Éppen ezért pontosan tudtam, hogy a mellettem levő autó sofőrje egy boszorkány. Nincs is jobb esti program, mint egy kis boszorkányvadászat.
Még bent a kocsiban megtapogattam az alkaromra erősített tőrömet, csak hogy biztos legyek benne, hogy nálam van. A fekete bőrdzseki tökéletesen takarta és hozzá illett a tapadós fekete farmer is, ami rajtam volt, a nagyon magas sarkú csizmával együtt. Éppen kiszálltam, mikor a szőkeség már meg is támadott, mármint csak képletesen, igazából csak köszönt, és megkérdezte, hogy nem ismerhet-e valahonnan. Reméltem, hogy vagy egyáltalán nem ismer, vagy nem olyan helyről, ami lebuktathat egy boszinál sosem lehet tudni.
- Hello, Rose vagyok! – mosolyogtam rá, direkt nem az első nevemet mondtam hisz az alapján, akár ismerhetne is. – Nem tudom, attól függ. Ha te is ide jársz a gimibe akkor már láthattuk egymást, - mondtam neki még mindig mosolyogva, és elindultam befelé. Nem akartam elhamarkodott döntéseket hozni, így mielőbb emberek közé kell érnünk.

Rose and Angel

Na ez a csaj félelmetes én esküszöm remegek ha csak megpillantom. Van benna valami ördögi ami miatt nem nagyon tudok a közelében lenni. Valami belsó hang mondja, hogy ne beszélgessek vel,e, kerüljm el. Ez a hang sokszor segít nekem ahogy most is azt tette. Ez a hang az amire minig hallgatni kell de ezt nagyon kevesen tujdják.
Ez a hang mondta meg nekem, hogy ne és ez a ne egy boszorkány életében egy boszivadász közelségét jelenti. Volt már rá példa majdnem elvesztettem az életemet mert nem hallgattam a belső hangomra. Most nem fogom kockáztatni a dárga életemet, nem akarok meghalni ilyen hamar, még annyi mindent akarok csinálni, de azt sem akarom, hogy egy boszivadász úgy mászkáljon a szeretett városomba, mint egy gyilkos. Nem ölhet meg egy boszit sem amíg én itt vagyok.
Annyira mérges lettem, hogy felrobbantottam egy lámpát a lány orra előtt. Ő lassan hátrafordult de én nem lepleztem le magam.
- Ez meg mi volt? - úgy csináltam mintha megijedtem volna. - Jól vagy? - aggódni egy vadászért nem túl sikeres dolog, de ha nem kérdezem meg akkor egyenesen elmondom neki, hogy bpszi vagyok. Azt pedig nem tehetem.

Angel and Rose

Láttam rajta, hogy gondolkodik. Ha nem is az életemre, de valami számomra fontos dologra megesküdtem volna, hogy tudja mi vagyok.
Már félúton jártam befelé, amikor felrobbant egy lámpa pont előttem, megtorpantam. Hátrafordultam éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy jól van-e. Jó színész vagyok, ő viszont kevésbé, jobb a periférikus látásom, mint amennyire ő tehetséges. Mire odafordultam persze, már az arcára volt írva a megrökönyödés, hogy mit tett, de csak annyit kérdezett, hogy mi volt, ez és hogy jól vagyok-e. Ha nem is jó színész, azért a reakcióideje dicséretes, és hogy rögtön fel tudja használni valami másra azt amit az arcán látsz. Nagy pech, hogy megérzem a boszikat és ezzel nem megy velem semerre.
- Persze jól vagyok, - mondtam neki mosolyogva és visszaindultam felé, gondolom nem így képzelte ezt, de ha már robbantgat a fejem mellett, akkor megérdemli. – Neked nem esett bajod? – kérdeztem vissza én, is mint egy jó kislány, akinek halványlila fogalma nincs, hogy az előtte álló boszi volt a robbantás oka.

Rose and Angel

Most komolyan szeretné elhitetni, hogy nem akar megölni, vagy legalábbis aggódik értem. Ő is olyan mint én játsza azt aki nem ő valójában, de mit tud mást tenni, nem fedi fel magát mert akkor tuti, hogy meghal.
Igaz, hogy nem sokan vannak a parkolóban de a Boathouse-ből sok ablakból mégtöbb ránk meredő szempárt látnánk ha valami természetfeletti dolog történne itt kint kettőnk között. Most nem fog megölni ahhoz sok a természetes, átlagos ember a környéken. Valami másra készül már csak ki kell deríteni, hogy mire.
Okos lány, talán túl okos is. De rajtam nem fog ki egy furfangos boszivadász.
- Nekem semmi bajom, viszont jobb lenne ha szólnánk, hogy jobban figyeljenek a lámpáikra mielőtt még valaki megsérül. - nem indultam el, és ő sem. mind a ketten álltunk egymással szemben és a lámpát néztük. Vártuk, hogy ki indul el hamarabb. Ahogy láttam ő sem akarta, hogy mögé kerüljek és persze én is nagyon figyelte, hogy végig szemme tudjam tartani. Így mindenbizonnyal soha nem jutunk be. Hosz egymás mellett még nagyobb az életveszély, mint egymás előtt.
- Amúgy én is ide járok a gimibe és akkor már értem miért voltál olyan ismerős. - mosolyogtam rá és megtörtem a félperces csendet.
- Mióta laksz itt? - na egy kis kutatás az ellenség iránt, soha nem árt megtudni dolgokat ami valójában nem is szükségesek.

Angel and Rose

- Nem olyan régóta, mint szeretnék, - adtam neki hosszas tanakodás után egy diplomatikus választ. Majd végig felé fordulva háttal elindultam az ajtó felé, hogy végre bejussunk, de ne kerüljön mögém. Mivel ez így önmagában elég furán jött volna ki, ezért végig beszéltem is, hogy úgy tűnjön, mintha csak nem akarnék udvariatlan lenni, azzal, hogy beszéd közben hátat fordítok. – Régóta nem laktam egy helyen sok ideig, - vallok be neki egy kis igazságot is. – És itt azt látom, hogy minden ember ismeri a másikat születése óta, hogy a szülők barátok, vagy legalábbis ismerik egymást. Annyira régen nem laktam ennyire kisvárosban, olyan jó, hogy pont ide hozott a sors, és hogy ennyire hamar befogadott a közösség, - rámosolygok. – Hiába vagytok ennyire kevesen, el nem tudod képzelni, hogy egy nagyvárosban mennyivel nehezebb beilleszkedni. Ott sokkal jobban megy a klikkesedés, ha érted mire gondolok, - mondom neki, és áldom az eget, amiért végre eljutottunk az ajtóhoz. Képtelen lettem volna még több marhaságot összehordani.
Mikor belépünk, a helységbe megkönnyebbülök a sok ember láttán. Tényleg jó ötlet volt kicsit kimozdulni, gyakorlatilag itt van a fél sulim, így hát végre nem én leszek a fura lány, aki jó fej meg ilyenek, de soha nem él társasági életet.
- Hát a végén csak sikerült bejutnunk, - mondom neki egy megkönnyebbült mosoly kíséretében. – Most egy kicsit körbenézek, köszönök a többieknek, aztán szólok a lámpa miatt, - mondom neki egyenlőre, mivel még nincs meg a tökéletes terv, olyan tervbe pedig bele sem kezdek ami vagy sikerül vagy nem. – Majd még találkozunk, - mondom neki majd búcsút intek, és ismerős arcok után kezdek kutatni, persze szigorúan csak a fél szememmel, a másikat Angelen tartom.