Parkoló

...

°° Miss Moon

Mai egy újabb megszokott napnak ígérkezett, déli ébresztővel, a tegnapi gyors kajával a hűtőben, no meg a kihagyhatatlan csikkek az erkélyen lévő hamutartóban-átlagos reggel egy átlagos napon. Nagyot nyújtóztam, majd szemem megdörzsölése közben másztam ki a paplan alól. Ültem az ágy szélén, majd telefonom fülsüketítőnek tűnő csipogására ébredtem fel igazán, bejövő hívás, egy ismeretlen számról. Rekedtes hangon szóltam bele, de a vonal végén egy vékonyka, női hang fogadott, miszerint feltétlenül kell neki a csodaszeremből. Nem kérdezősködtem, nem cseréltem adatokat, ahogyan szokás…hiszen nem adunk ki adatokat sem magunkról, sem másokról, ez az én alapelméletem, főleg, ha munkáról van szó. Amíg elkortyolom a kávét, kitart az álom duzzadt nyugalom. Amint kissé ébredezni kezdek, a világ összes nyavalyás gondja megszólít. A rádió földrengésről, szökőárról, tűzfészekről, robbantásokról, merényletekről, csillagháborúról, balesetekről tájékoztat. Az ember már reggel kénytelen azt hinni, hogy ez lesz az utolsó napja.
A fürdőben felkapkodtam magamra a fekete ujjatlan fölé egy kockás inget, a kopott farmerom, és egy tornacipőt, hajamba csak beletúrtam, hogy az önkényes szénaboglyába rendeződjön, majd borostás arcomra némi drága pacsulit kentem, hogy mégis csak kinézzek valahogy. Felvettem egy pulcsit, ahogy az ilyenkor lenni szokott, majd a szokásos dolgokat pakoltam zsebeimbe, a kért árut pedig a belső zsebembe tettem, s ahogy egy jó dílerhez illik, percek alatt készen voltam a felöltözéssel, és már a zárban fordítottam a kulcsot, és indultam a megbeszélt helyszínre.
Az iskola csak pár háztömbnyire volt jelenlegi lakásomtól, ami most kivételesen előnyömre vált. Gyalog indultam a megbeszélt helyszínre, a parkolóhoz, egyik kezem zsebre vágtam, a másikkal az éppen rágyújtott cigim emeltem fel, és szívtam bele mélyen. Szemlesütve sétáltam, még kapucnim is felvettem. Nem szerettem ismeretlenekkel találkozni. Mindenkit, akinek valaha is kiszállítottam kapcsolatba tudtam hozni valamelyik korábbi vásárlómmal, róla még több telefon után sem sikerült semmit kitalálnom, ami nem túl meggyőző, éppen erre az esetre tettem el a kis Firestart a nadrágzsebembe…bár egy iskola parkolójában…azért jobb félni, mint megijedni alapon úgy gondolom, hogy jó döntést hoztam.
Nyugalmasan, szinte teljesen nesztelenül sétáltam a parkolóhoz, s mikor odaértem, teljes testtel a bejárat felé fordultam. Figyelnem kellett, hogy honnan jön, és merre tart, ez sok mindent elárul róla. Elnyomtam a csikket, majd mindkét kezem zsebre vágva figyeltem a teret. A figyelem az élet elkerülhetetlen része. Nem olvadhatok bele mindig a környezetbe. Ez van, ilyen a személyiségem, de engem senki se szeressen a személyiségemért. Én nem a személyiségemet árulom. Én álláspontokat képviselek. Véleményt mondok. Erről beszéljünk! Ez legyen a téma, ne az én egyéniségem! Az egy váz. Egy keretrendszer. Nem érdemes sem figyelemre, sem rajongásra, sem szeretetre. Csak adok dolgokat, amiért kapok dolgokat, az élet ilyen egyszerű.
Rövid töprengésemből egy közeledő nő sziluettje rántott ki, mire kicsit kihúztam magma, és szemem végig rajta tartottam. Könnyed, légies mozgása edzettséget sejtetett, határozott léptei magabiztosságot sugalltak, ő tuti tudja, ki ő, és hova tart. Az ilyeneket job messze elkerülni, vagy csak munkakapcsolatban maradni. Arckifejezése nem árult el sok mindent, de egyben bizonyos lehettem, hogy ez a lány nem az óvatosságáról híres. Egy lépéssel közelebb léptem, mire ő is odaért.

~Mr.Granger


Reggel ébredés után rögtön kaptam a parancsot, hogy azonnal ópiumot kell szereznem, mert a boszik túl hangosak és próbálnak szökni. Így ha legközelebb elkapunk valakit, lennie kell ópiumnak, hogy lenyugtassuk őket. Hála a jó kapcsolatainknak tudtunk, hogy Chance Harborban van egy jó kereskedő. Mikor már tudtam is, hogy hol vagyok, és leesett, hogy most kaptam egy feladatot, fel is hívtam a számot, amit megadtak. Megbeszéltem vele egy találkozót a giminél kicsöngetés utánra. Most éppen a gimnazistát játszom, hogy a kör közelébe férkőzzek.
Ehhez illően a szerelésem, egy farmer miniszoknyában, egy cicanaciban, egy pólóban és egy tornacipőben merült ki. Ja, és persze még egy bőrdzseki is volt rajtam. Az egész ruhatáramból, csak a bőrdzseki, és a tornacipő, meg a pólóm az, amit normál esetben is felvennék, ez a szoknya teljesen nem az én műfajom. Jól nézek ki benne, de ha megtámadnak, hogyan védem meg magam?
Az utolsó órám irodalom volt, szerettem, és szerettem a tanárt is, mégis mióta itt vagyok, először érzem azt, hogy nem hiszem el, legyen már vége. Meg akartam szerezni az anyagot és fel akartam szívódni. Nem izgultam, csak le akartam már szállítani, hogy ne kelljen ezzel többet foglalkoznom. Fellélegeztem, mikor meghallottam a csengőt. Beledobtam a táskámban a füzetemet, és a tollamat, majd kirontottam a teremből. Már most sok ember volt a parkolóban, de egy teljesen félreeső helyen, egy nálam pár évvel fiatalabb férfi várakozott. Ő lehet, az én emberem, összehúztam magam és megszaporáztam a lépteimet. Átváltottam láthatatlan üzemmódba. A férfi bizalomgerjesztő volt, de attól még minél kevesebben tudnak összefüggésbe hozni vele, annál jobb.
- Hello! – üdvözöltem, és elindultam egy még félreesőbb hely felé, ahol nem látnak minket. Hátranéztem, hogy követ-e, nem tette. – Kérem, jöjjön, minél kevesebb látnak magával, nekem annál jobb, és gondolom, maga sem akarja magát összefüggésbe hozni egy ártatlan gimnazistával, - vetettem rá egyet az ártatlanabb mosolyaim közül.

Az imént kecsesnek bélyegzett lány odaköszönt, majd tovább is ment, és nem szégyellem, rendesen végigmértem a miniben. Utána fordultam, de nem léptem vele, hiszen honnan tudjam hova visz? A jelszavam: ne bízzál senkiben! Ha az embernek van valamije, ami kell a másiknak, akkor senkiben nem bízhat.Nem bízom benne, s bár jó szándékot kell feltételeznünk egymásról, még akkor is, ha nem egyezik a véleményünk. Ha a megelőlegezett bizalom elvész, mérhetetlenül leromlanak a kapcsolatok.Ezzel a tudattal a fejemben indultam utána, s kezem zsebre vágtam. Öngyújtóm akadt kezembe, mégis kicsit megnyugtatott. A tárgyakban megbízhatunk. Józan, élettelen dolgok. Nem gondolkodnak, tehát nem is akarnak becsapni. Nem mozdulnak maguktól, tehát nem veszélyeztetnek bennünket puszta passzióból. Bennük van egyedül bizonyosság, és bennük nincsenek hátsó szándékok... A lányt alapjaiba véve idősebbnek gondoltam, ami önmagában nem gond, de ennyi idősen ilyen anyagokkal élni?
Elnevettem magam a diáklányos poénon, tekintve, hogy ha egy ilyen lánnyal említenek egy napon, akkor nem különösebben zavarna, de nem ezért jöttem, ilyenkor félre kell tennem a magánéletem.
Köszöntésem jeléül biccentettem egyet, majd újból végig mértem, most már csak a magam szórakoztatására, Levettem a kapucnit, majd féloldalas mosolyra húztam ajkam.
- Új vagy itt, vagy csak eltévedtél? – böktem fejemmel a suli felé. Ha új akkor lehet régebbi függő, ami miatt tőlem kért, mert tudta, hogy én vagyok ilyen szempontból a valaki. De iskolatáska volt az oldalán, ami arra engedett következtetni, hogy nem csak eltévedett, hanem ide járt az iskolába. Ami azt jelentheti, hogy nincs több 18 évesnél, ami akárhonnan nézzük…na mindegy.
De ez egy másik lehetőségre is enged következtetni. Esetleg ki az, akinek nem adtam el a szert, és őt használja fel eszközként? Tárgyilagos arckifejezése minden esetre nem enged sok jóra következtetni. Hogy üldözési mániám van? Nem tudom, hogy miről beszéltek.
Ahogyan újra megszólalt, szinte teljesen megbizonyosodtam arról, hogy fiatal. Vékony hangja volt, s bár ha szokásos szlenget nem alkalmazta, és magázott is, ami alapjaiba véve furcsa egy ilyen fiatal lánytól, nem ellenkeztem mégsem. Szembe fordultam vele, majd további kérdést intéztem hozzá.
- Nem tiltják az ilyen nyakig fölsliccelt miniszoknyát?- húztam amolyan sablonos mosolyra ajkam, s bár nem volt ellenemre a látvány, a kétely mégis erősebben élt bennem. Ő magabiztosan állt előttem, de hát az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel. Igazából nem piszkálásnak szántam a dolgot, sokkal inkább egy kis cinikus megjegyzésnek. De hát sok elnyűtt néhai vendégem épp elégszer okozott nekem kiábrándító csalódást ahhoz, hogy bátran élhessek a cinizmus fegyverével. A másik ok, amiért nem éreztem magam rosszul, hogy nálam volt az, ami kell neki, de hát nem volt más választása, mint nagyokat nyelni, és tűrni…vagy esetleg mégsem?

Láttam, hogy habozott, de azért a végén utánam indult. Mikor megérkeztünk egy szerintem alkalmas pontra megálltam és felé fordultam. Láttam, hogy magában derül valamin, nem igazán érdekelt, hogy mi az. Felőlem aztán rajtam is röhöghet, bár azt kétlem, másodszor mért végig, ahogy általában a pasik szoktak. Nem csak megnézte, hogy ki vagyok, hanem alaposan végigjáratta rajtam a tekintetét. Nem zavart, sőt minden ilyen nézést, hízelgésnek veszek. Mikor befejezte a nézelődést, kérdezősködni kezdett.
- Nem mintha bármi köze lenne hozzá, - feleltem kissé csípősen, majd visszavettem az indulataimból. Tőle kapom az anyagot, már csak nem kéne elijeszteni. Rámosolyogtam, és úgy folytattam a mondandómat. – Pontosan tudom, hogy hol vagyok, és igen új vagyok, alig egy hónapja jöttem a városba.
Rámosolyogtam, ez most nem a műmosolyom volt, hanem az igazi a Luna féle mosoly. Kicsit gonosz, kicsit mindent tudó, kicsit kedves.
- Ha tudni akarja, nem örülnek neki, de hát mit lehet tenni, ha valakinek a szülei olyan gazdagok, mint az enyémek? – mindenki azt hiszi, hogy még élnek a szüleim, ezen kívül a jól menő vállalkozásokat, is én örököltem nem a bátyám, ezért még mindig van bőven pénzem. Én örököltem mindent, hisz akinek van varázsereje az sokkal könnyebben boldogul, így rám hagyták az anyagiakat. Ebből a pénzből adtam egy kisebb támogatást az iskolának, hogy ne piszkáljanak az öltözködésem, és a viselkedésem miatt. Játszottam az igazi gazdag r*bancot, de így legalább nem nagyon mertek piszkálni.
Nem akartam sürgetni az átadást, nem mertem. A környéken ő volt az egyetlen jó ópiumkereskedő, így ha őt elijesztem, akkor a vadászok nem nagyon fognak örülni nekem. Ennek az eszmének a fényében, csak álltam vártam és mosolyogtam rá.

- Hmm, Anyuci szeme fénye. - nevettem fel egy pillanatra, majd kivettem kezem a zsebemből, és összefontam mellkasomon. Nem volt mit tenni, ma különösen cinikus hangulatom volt, de a kiábrándultságra és a cinizmusra az élet viharai szoktatják rá az embert.
- Szíves elnézésed kérem tapintatlanságomért. - hajtottam fejet úgy, ahogyan a hercegnőknek szokás, de ezek szerint a nők mégsem változtak annyit az évszázadok során. A sértett hercegnő eljátszása sosem megy ki a divatból. Ma talán elvetettem a sulykot? Nem tudom, de a rosszindulatú megjegyzésekbe még senki nem halt bele - egyszerűen hozzátartoznak az élethez, főleg, ha az ember sikeres valamiben. Hátam könnyedén nekivetettem egy fának, s jobb térdem felhúztam, talpam ugyancsak a törzsének támasztottam. Elővettem a belső zsebemből az anyagot, és jobb kezembe vettem, az ujjaim közt forgattam.
- És mondd csak, milyen célra kell az ópium? - biccentettem félre a fejem, és egy gondolatnyival közelebb hajoltam. Ha másban nem is, abban tutira jó voltam, hogy kiszagoljam, ha valaki nagyobbat füllent. A kis hazugságokhoz nem értek, de a nagyobb füllentésekkel már nem állok hadi lábon. Az emberek általában nem tudnak szembenézni a színtiszta igazsággal, ezért szeretik jobban a sztorik által közvetített hihetőbb és élhetőbb hazugságokat, de ezzel kapcsolatos a második szabályom: akkor hazudj, ha muszáj. És ha tudsz, maradj olyan közel az igazsághoz, ahogy csak lehet, és hazudj nagyon egyszerűt. Ha ezt betartjuk, tutira nem bukunk bele a dolgokba.

Miután előálltam neki a hazugságommal, miszerint anyámék gazdagok, megeresztette a szokásos anyuci szeme fénye poént. Pedig ha tudná, ez mennyire nem volt igaz akkor sem… persze szerettek, de a bátyámat mindig jobban. Hisz mit kezdjenek ők egy halandóval, amikor nekik évszázadokra visszamenőleg, folyamatosan nő a hatalmuk?
Fejet hajtott nekem, én pedig majdnem ott hagytam, mint régen Londonban, amikor még voltam valaki. Nem azt mondom, hogy most senki vagyok, de azt az önmagamat már régen elvesztettem… Végül megálltam a menekülési kényszert, az ópiumot fontosabb volt megszereznem, mint a saját lelki válságaimmal törődnöm.
- Azt mondták diszkrét vagy, - mondtam neki mosolyogva, míg kitalálok valami választ, hogy ne kössön belém még jobban. Végül az indulataim vették át a hatalmat, és a mosoly lehervadt az arcomról. – Hát jó, ha így akarsz játszani, akkor játsszuk le, - mondtam ki hangosan, nem akartam, de nem bántam meg, hogy kicsúszott a számon. – Egyrészt semmi közöd hozzá, másrészt, pedig ha elmondanám meg kellene, hogy öljelek, - visszakúszott a mosoly az arcomra, de ez most az a gonoszfajta volt. Nem megijeszteni akartam, nem tűnt ijedősnek, egész egyszerűen előfordul, hogy az emberek ezt a reakciót váltják ki belőlem.
- Szóval odaadod a cuccot, vagy mi lesz? – kérdeztem tőle most már kicsit türelmetlenül.

- Ugyan...- Húztam el orra előtt az anyagot. -Amíg ez a kedves kis üvegcse nálam van, nem sok mindent tudsz tenni.- Nevettem fel, majd megvontam a vállam. ahogy mondta, ha játék, hát játék, én aztán marhára ráérek.
-Te nem vagy boldog. De remekül elhiteted másokkal, hogy az életben minden rendben van, és a megjelenésed magabiztosságot és önbizalmat sugall, de egyáltalán nem vagy elégedett. Nem ismered önmagad. Nyugtalan és bizonytalan vagy, de nagyon tudsz színlelni. - Néztem szemeibe, és a sértettség leplezetlenül kiült arcára,de a helyzet az, hogy önmagunk sértettsége attól nem lesz kisebb, ha mindenáron annak a nyakába akarjuk varrni, aki esetleg megsértett.
- Diszkrét? Ki hazudott ilyen mókásat? - mosolyogtam rá. -Nincs a csempészetben semmi diszkréció, semmi tolerancia, semmi elegancia. Tudhatnád, ha ilyen kis okos lánykának tartod magad. Nem kell mindenkinek mindent elhinni.-Kacsintottam rá.Ezt a saját bőrömön is megtanultam. Hazudni szoktak, mert hazudnunk kell, mert elvárják tőlünk, mert nemigen viselik el az igazságot, és mi sem viseljük el önmagunkat minden ellentmondásunkkal együtt. Hazudnunk kell, mert félünk az igazmondás következményeitől.